Borzasztóan pajkos, játékos az élet (Péli Józsefné)
(részlet)

Na most, visszatérve oda, hogy miért is voltam én nagyon boldog gyerek. Azért, mert cigánygyerek voltam, és a cigány arra termett, hogy boldog legyen. Éhes lehet, fázhat, szidhatják, csúfolhatják – be van oltva minden ellen vidámságszérummal.
A cigány mindenen tud nevetni. Minden szót ki tudunk forgatni, hogy jót kacaghassunk rajta. Akkora lelki erõt ad a sok nevetés! Másképpen hogyan is tudnánk ezt a sok mocskot elviselni!
A roma a mának él, nem sokat törodik vele, hogy holnap mi lesz. Nem gondolkodik nagy távlatokban, egyáltalán: elõre semmin sem gondolkodik. Borzasztóan pajkos, játékos az élet! Jön majd a halál, azt mondja, ipiapacs, te vagy a fogó – így is eljön, úgy is eljön, hát akkor élvezzük ki azt a kis idõt!
A múlt rendszerben nagyon haragudtam az ötéves tervekre. Azon gondolkodni, hogy mi lesz öt év múlva! Majd lesz valahogy. Ha sokat tépelõdünk rajta, akkor komoran, ha elhessegetjük a gondját, akkor jókedvûen. Nekem soha nem volt spórolt pénzem. Ha rosszul ment, mibõl is lett volna, hogyha jól ment, akkor meg minek? Soha nem volt takarékkönyvem. Az mire jó? Mi úgy fogjuk meg a pillanatot, mint egy lepkét. Milyen szép színes! És nem elmélkedünk azon, milyen csúf volt hernyó korában. Ha nem így néznénk az életet, már réges-régen elpusztultunk volna.
Én a muzsikában nõttem fel: ez is hozzátett ahhoz, hogy boldog voltam. Az anyám mindig énekelt – akkor is, ha a ruhánkat mosta –, daloltunk, táncoltunk. Sose fáradtunk ki ettõl. Úgy vettük, hogy az Isten szeret minket, mert igaz, hogy szegénységet is adott, de jókedvûséget is.
Tudod, melyik költemény fogott meg engem a legjobban? Egy Petõfi-vers, annak is az elsõ két szakasza. „Itt van az õsz, itt van újra, Szép, mint mindig, énnekem. Tudja Isten, hogy mi okból Szeretem, de szeretem. Kiülök a dombtetõre, Onnan nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét.” Amikor olvasom, a könny is kipotyog a szemembõl. A pillanatot ragadja meg. Azt az örömöt, amit a pillanat ad.
Aztán mi a változatosságot is igen szerettük. Mindig költözködtünk gyerekkoromban. Az anyámnak nem volt nyugta egy helyen. Szigetvári utca. Romanelli utca. Szigony utca. Kíváncsi volt, hogy mi van a másikon. Aztán megint a másikon. Lehet, hogy azok az utcák hasonlóak voltak. Szegényemberek éltek egyikben is, másikban is. De õ mindegyikben talált valami újat, érdekeset. Amíg megint rá nem jött a költözködni vágyás.
Persze nemcsak ez volt a mi örökös költözködésünk oka, hanem az is, hogy amikor már nagyon szorult a kapca a lakbérhátralékok miatt, kitettek minket az utcára. Hova menjünk? Kerestünk, és találtunk is azért mindig másik helyet. És ott is jó volt. Csak egy helyen volt rossz. De ott nagyon. Egyszer, amikor nem tudtuk egy hónapra se elõre kifizetni a lakbért – pedig azt mindenütt kikötötték –, nem mehettünk máshová, csak az Auguszta-telepre. Arra a szörnyû nyomortanyára. Tizenegy-tizenkét éves voltam akkor. Szomorú, fekete élet volt ott, a legelesettebbek csúsztak le oda. Az a feneketlen nyomor! Azok a szörnyûséges lakóbódék! Az az irgalmatlan rendezetlenség, az a piszok! Azok a mindennapos csúf veszekedések, verekedések! Az a sok elnyûtt ember! De azért ott is érezhettük a szeretet morzsáját: a szegényemberek kibe kapaszkodhattak volna, mint egymásba!
A legmegalázóbb az egészben mégis maga a kilakoltatás volt. Ott hevertek a holmijaink a kapualjban, az utcán, az udvaron, egyre jöttek a kíváncsiskodók, mi az, kitelt az idejük a Nyáriéknak? Akkor azt mondta az anyám, hogy még egyszer nem éljük meg ezt a szégyent. Inkább magunktól kiköltöztünk a lakásból, ha a házbérhátralék összegyult.
Az Auguszta teleprõl aztán mégis csak kiverekedtük magunkat – és mentünk tovább. Persze megint a Józsefvárosban kaptunk lakást, addig nem nyugodott az anyám, amíg ott nem szerzett egyet. És nemcsak az anyám örült ennek, hanem a gyerekei is. Én is. Mert hát – a Józsefváros…!
Jó kis mozgalmas utcák voltak ott, nem jártak arra autók, csak lovaskocsik, jött a jeges, a koporos, kikiabálták a házakból az asszonyokat. Ki is futottak gyorsan, hozták az ilyen-olyan edényeket, de jó nagy lárma volt! Ha egyszer valaki majd a hûtõgépekre gondol vissza, ébrednek-e bennük ilyen érzelmek, látnak-e maguk elott ilyen képeket? Dehogy!
Mi meg, gyerekek, naphosszat rohangásztunk. Bújócska. Fogócska. Körbe-karikába. S kukoricacsutkából csináltak maguknak babát a lányok, és hogy szerettük, dajkáltuk azt a kukoricacsutkát! Láttuk a sok kisgyereket köröskörül, és mi is abban ringattuk magunkat, hogy anyák vagyunk.
Voltak veszekedések is. Verekedések is. Berúgtak a férfiak, ilyenkor lármázott velük az asszony, hogy már megint!... de aztán hanyatt vágódtak az ágyon, és másnapra mindent el is felejtettek. Esze ágába se volt egyik asszonynak sem, hogy netán a válást fontolgassa magában.
Most már egészen más a Madách utca is, ahol születtem. A hangulata... meg minden... hát, nem ugyanaz. Olyan – kihalt lett. És maga a húszas ház is. Dobogott a szívem, amikor tévéfelvételt csináltak velem, hogy ez az a ház, ahol születtem, milyen jó lesz meglátni, hogy most milyen. De hát... Képzeld el, kettévágták! Nem volt meg már a ház másik fele. Annyira sajnáltam! Olyan rosszul esett! Még sírtam is.